2011. január 30., vasárnap

SOPRONTÓL PÖTRÉTÉIG, 1 nap, II. rész

Pötrétei kalandunk első napjának a második részéhez érkeztünk el végre, miután feltérképeztük valamelyest éjjel a tavat, és etettünk is egy kicsit. Lássuk, akarom mondani, olvassuk tovább a folytatást.

Igazán hangulatos bejáró, a most még nem látható csónakokhoz

Komoly feladat a sűrűn benőtt tavirózsák között kievezni

Kisvártatva, immár engedéllyel a zsebünkben, gyorsabb fokozatra kapcsolva haladt csónakunk az ideális, másodjára kinézett helyre. Mikor kellő közelségbe kerültünk a célponthoz, Szittyen még megfontoltabb és csendesebb lapátolásba kezdett. A meghorgászni kívánt hely felett halkan átcsorogtunk,...

... de közben dobtunk még rá egy kis szemest, így legalább pontosabban tudtuk beszórni az alapozásra szánt adagot, valamint nem kellett csúzliznunk sem egy darabig, ha már itt a csónak. Társam a kölcsön kapott ladikunkat keresztbe állította, majd a vele szinte szemben lévő nádfalat kezdte el megdobálni, miután leszúrtuk a rögzítő karókat. Mielőtt elkezdtem volna horgászni, behelyeztem a vízbe a haltartót, gondoltam, jó lenne a peca végén egy csoportképet készíteni, amolyan terítékfotót a szép halakról. Jómagam a hozzám képest kicsit jobbra és mondhatnánk, egy sorral távolabb lévő nádasban elterülő tavirózsás részt igyekeztem a lehető legpontosabban meghorgászni.

Első dobásomat követően nagy örömömre máris egy szép bodorkát fogtam.

Igazság szerint az első napon nem is vártam nagy (vagy titkon remélt kapitális) halakat, de bennük azért bíztam.

Újabb csonti csokrot tettem fel az aprócska, 16-os horgomra, és rögvest repült is be a kiszemelt pontra a felszerelésem. Illetve csak majdnem, mert sikerült az egyik rózsa levelére landoltatnom a horgot, amit szerencsére egy pici rántással már a vízbe is tudtam terelni, így folytatódhatott a horgászat. Érzékeny, 6 grammos úszómból csak a vékony antenna állt ki a vízből, ugyanis a főzsinórra csak hat darab kettes ólmot helyeztem el (naná, a finom, apró kapásokat is észre akartam venni). Nyilván ilyesféle akadós, vízinövényes helyen sokan erősebb felszerelést használnának, de mivel ez volt az első napunk (és alapjáraton csak apróbb halak fogását terveztem), nem kívántam vastagabb zsinórt használni.

Több napos etetés után, vagy ha rendszeresen horgásznák ezt a helyet a helyiek az ide szoktatott komolyabb uszonyosok reményében, akkor ajánlottabb lenne erősebb, durvább készséget használni, de ennek hiányában maradt a finomabb összeállítás. Tudtam, hogy a 14-es előkezsinórom szakítószilárdsága nem a testesebb halak fárasztására és sikeres megfogására lett kifejlesztve, de hát pont ezekre a csodaszép pötrétei apróságokra „gyúrtam” ezen a napon. Ha erről a vízről mesélek, írok, vagy csak rá gondolok, akkor elsősorban ezek a mások által csak „nyüzüge” halak jutnak először eszembe. Olyan csodálatosan szép a vörösszárnyú, bodorka, küsz, karika dévér - és szerencsére még sorolhatnám – utánpótlás-állománya van ennek a két tó rendszernek, hogy élvezem a kifejezettem rájuk történő, kapásokban dús horgászatot.

Ennek ellenére Szittyen ismét fonott zsinórt használt, méghozzá direktben, bízva a kóbor nagytestű halakban. A tavirózsás helyen, pillanatokon belül fogtam még pár bodorkát és két vörösszárnyú keszeget, de ezek hossza nem haladta meg az egy araszt, ahogy az várható volt. Az első harminc percben sok halat sikerült horogra csábítani, majd valami oknál fogva, megritkultak a kapások. Aha, akkor itt a nagy tesó! Jöjjön, aminek jönnie kell!A csontik még fitten mozogtak, hiszen az előző dobás előtt cseréltem le őket.
Tekintetem az úszóm alig kilátszó részére összpontosult, miközben szívem egyre hevesebb ritmusba kezdett. Mindeközben társam nem talált rá a nagy halakra, mert neki is az aprajából jutott, folyamatosan húzva őket. Nálam az első húsz perces csendet egy újabb tíz perces kapástalan időszak követte, ennek eredményeként lelkileg megtörtem. Na, csak azért nem hívtam fel a lelki segélyt, mert orvosolni tudtam a bánatomat. Az előttem elterülő rövidebb nádfalat kezdtem el én is vallatóra fogni, ahova sporttársam már menet közben váltott.

Az első dobást jól sikerült kiviteleznem, mert elég közel landolt a horgom a nád falához. Alig telt el pár másodperc, úszóm teteje már a víz alá is gázolt, jelezvén, hogy halat foghatok, ha résen vagyok. Ott is voltam, láttam, bevágtam, győztem. Rövid fárasztást követően egy csodaszép vörösszárnyút fogtam, ami ugyan nem volt kapitális méretű, de én ettől függetlenül nagyon értékeltem.

Nem kapitális, de én így szeretem

Szittyen is fogott belőlük, néha egy-egy bodrival megspékelve. Egy merész elhatározással horgomra két szem búzát raktam, hiányolván a dévéreket.
Szerencsémre most sem telt el sok idő a kapásig, elég határozott jelzésnek lehettem szemtanúja. A horog a halam szájának a legszélébe akadt - kiderült, hogy jókor cselekedtem. Őkelme már szinte nagyobb volt, mint a tenyeres fogalom, aminek igazán örvendtem, mert bodorkából ez már jónak számít errefelé. Ismét búzaszemeket húztam horgomra. Alig raktam le a botot, máris kapásom lett.

Természetesen nem hagytam, hogy csak úgy lelopja a csalit, ezért ismét bevágás következett. Lám, megint egy szebb, maroknál nagyobb bodrit fogtam. Igen, innentől ki lehet találni a történetem folytatását, mivel csak búzát tettem a horgomra. Szittyen még mindig nem fogta meg álmai halát. Én még annyit változtattam, hogy ismét csonti csokrot tűztem a horgomra, de akkor már nem tudtam nagyobb bodrikat horogra csalni, inkább csak az apraját. Megint visszaváltottam a búzás csalizásra, kíváncsian várva, milyen hatása lesz. Szerencsére megvártak a nagyobbacska halak, és újfent nagyon értékelték szemes kínálatom, amit a horgászat alatt is folyamatosan lőttem nekik. Észre sem vettük, hogy mennyire elszaladt az idő, csak azt éreztük, hogy egyre fáradtabbak vagyunk, lévén, hogy kihagytuk az éjszakai alvást, és ez azt jelentette, hogy több mint 24-26 órája fent voltunk.

Persze, volt még egy probléma, miszerint a Nap is elég rendesen tűzött már, és mivel nem állt módunkban a káros sugarak elől árnyékba menekülni, jószerével rá kellett jönnünk arra, hogy ideje partra térni, haza menni, megpihenni a hűvös szoba rejtekében, aludni is egy kicsit, hogy a folytatást is bírjuk majd.

Mielőtt a csónakot kiszabadítottuk volna a karó és a kötél fogságából, idejét láttuk a terítékfotó elkészítésének, méghozzá csak azokról a szebb halakról, amiket érdemesnek tartottuk lencsevégre kapni. A nap során nagyon felmelegedő, majdnem 30 fokos vízben egy ideje már nem gyűjtöttük a nagyját sem, hogy ne legyenek túlságosan összezsúfolva az ilyenkor különösen kényessé váló védenceink, hiába hagytunk elegendő teret az amúgy kellően tág, 5 méteres haltartóban.

A szák kiemelése közben éreztem, hogy nagyon könnyen emelkedett ki a vízből. „Ennél azért több halat kéne rejtenie!” – gondoltam rossz sejtelemmel. Döbbenten szembesültem azzal, hogy tele van lyukakkal a haltartó, bizony néhány ideiglenes fogoly megtalálta a kiutat, és szabadon tovább úszhattak. Sebaj, úgyis mentek volna vissza.

Ez hát a C&R „b” verziója!

Akik nem tudtak "olajra" lépni, azokat gyorsan lencsevégre kaptam, majd figyelembe véve a nagyon meleg vizet, mihamar szabadon engedtem őket ebbe a csodálatos tóba, hogy mások is örömüket lelhessék bennük.

Hazafelé készítettem még pár képet, mert hajnalban nem voltak jók a fényviszonyok és siettünk is

Bármerre néztünk, ...

...szebbnél-szebb nádasokat láttunk minden irányba.

Nagyon jó volt a sűrű növényzet között csónakázni

Hamarosan visszajövünk, és ismét szerencsét próbálunk egy újabb nádsor előtt


A kalandtúra további alakulását nemsokára tovább olvashatjátok a blogomon.

2011. január 15., szombat

SOPRONTÓL PÖTRÉTÉIG 1 nap, I rész


Ha minden az eredeti terv szerint alakult volna, akkor a vakációt Sopronban töltöttük volna, párommal sétálgatva a város kis utcáiban. Az élet azonban másként alakult, újra kellett terveznünk a nyaralásunkat. Sajnáltam a dolgot (még soha nem jártam Sopronban, szerettem volna megismerni ezt a várost), de rövid tanakodás után úgy határoztunk, hogy ismét a nagyszülőkhöz megyünk pihenni erre a pár napra. Amint véglegesítettük az új úti célt, rögtön vidámabb lettem, mert tudtam, hogy egyrészt lesz elég időm, másrészt ismét a kedvenc vizemre látogathatok ki, Pötrétére. Párom unokaöccse éppen Budapesten tartózkodott – lévén itt akadt egy kis munkája, egyébként zalaegerszegi lakos -, de amint jeleztem neki, hogy Pötrétére megyünk egy kicsit és természetesen peca is lesz, azonnal jelezte, hogy velünk tartana. Ezt követően rögtön tervezésbe kezdtünk. Mit, mivel, hol és mikor?

Ilyen és ehhez hasonló képek jártak a gondolataimban és persze a keszegfélék

Azt már induláskor tudtam,...

... hogy nem szólhat mindegyik nap horgászatról, hisz’ nem egyedül jöttem és más programoknak is helyet kellett adni. Szerdán, késő este érkeztünk meg a nagyiékhoz (nem bírtunk várni a csütörtök hajnali indulásig). A kipakolást követően, úgy este 10 óra táján egy amolyan laza vacsizás közben jött az ötlet Tibitől – továbbiakban Szittyen -, hogy Ő még nem álmos és szíve szerint kimenne a tóra. Először furcsán néztem rá, mert az éj kellős közepén mit tudnánk kint tenni? Normálisabb fényforrás hiányában, kis fejlámpával csak egerészhetnénk. Továbbá, napijegy nélkül a horgászat szóba se jöhetett, ezért mást kellett kitalálnunk. Fényképezni és kamerázni nem sok értelmét láttuk, semmi élvezhető, értékelhető anyag nem született volna a vaksötétben.
Nos, a bogarat mégis elültette a fülembe. Eszementnek tűnő ötletétől az én pupilláim is rendesen kitágultak, nem is bírtam volna nyugodtan aludni az ágyban. Páromat a frissen húzott ágyneműk illata rabul ejtette, s engedvén a csábításnak, a heverő felé igyekezett (nem csoda, alaposan kimerítette a hosszú út és a pakolás). Szívem szerint vele tartottam volna – és ez a normális -, de mivel nem vagyok teljesen beszámítható, inkább a felszereléseket kezdtem el összepakolni. Szittyen is nekilátott összeszedni a motyóit, majd menet közben szembesült azzal a szomorú ténnyel, miszerint nincs itt az engedélye. Nem maradt más hátra, az éj kellős közepén irány Zalaegerszeg, mert napijegyet az igazolvány nélkül nem lehet venni.
Másnap, csütörtökön csónakból kívántunk a halak nyomába eredni, ennek megfelelően igyekeztem minimalizálni a cuccaim – akik ismernek, most jót nevetnek, lévén esetemben a „minimalizált” mennyiség felér egy kéthetes túrára való összkomforttal.
Szándékaink szerint az éj leple alatt a vizet, a nádasokat és a csobogó halakat megfigyelve megetettünk volna legalább két jónak vélt helyet, majd tovább evezve körbenéztünk volna az I-es számú tavon. Vonzónak tűnt a terv, mert az elmúlt pár év alatt szinte csak a kettes tavon horgásztam, s gondoltam, így legalább ezzel a kevésbé bejárt tórésszel is jobban megismerkedek. Bár azon az egyetlen alkalommal, amikor itt próbáltam horogvégre keríteni a halakat, gyakorlatilag semmit nem fogtam, mégis az ígéret vize sejlett föl előttem.

Aki azt hiszi, hogy olajozottan ment végbe a „kiszállás”, az téved. Lassan hajnali egy óra lett, és még mindig otthon rámoltunk. Persze, már nem sokáig. Az első napra tervezett búzánkat Lali barátunk – későbbiekben Cuki – előzőleg megfőzte, hogy ne kelljen ezzel se bíbelődnünk. Mire minden a helyére került, a kukorica is elkészült a sufniban. Hogy hogyan?

Volt egy használaton kívüli gáztűzhelyünk - na, ezen a rezsón főtt meg a pontyok és amurok által nagyra értékelt szemes takarmány. Gyorsan leengedtük a felesleges levet – nem mindet -, majd öntöttünk rá pontyos, folyékony aromát, hogy hamarabb megtalálják a halak a finom falatokat. Végül kocsiba rakodtunk, és irány a vízpart.
A szomszédtól kölcsönkapott csónak az egyes tavon várt ránk a kikötőben, amit egy vékonyka kis bejárón tudtunk megközelíteni. A part szélén friss nádszálak lengedeztek, némelyikük a deszkák fölé hajolván az utunkat keresztezte. Tovább bandukolva, tőlünk jobbra és balra is csónakok pihentek a vízen, zömmel a számomra oly csodálatos tavirózsák ölelésében.


Ladikunkat megpillantván, nem szívesen léptem bele, mert tudtam, hogy a legkisebb mozgásra is megtöröm a csendet és a feszített víztükröt

Amíg a vízfelszínén lassan megnyugodva ringatóztak az elhaló hullámok cirógatta levele-virágok, addig mi gyorsan be is raktuk felszereléseinket. A cuccolás végeztével többek közt búza, kukorica, kevéske etetőanyag, fényképezőgép, videókamera és radar lapult a csónak alján. Érvényes zsugánk azonban még mindíg nem volt.
Erős túlzás lenne azt mondani, hogy már pirkadt. Cipóra dagadt, kialvatlan szemünk nehezen közvetítette agyunk felé a könyörtelen tényt, miszerint az óra kicsi mutatója a kettes és a hármas között volt félúton, míg a nagy éppen alig érte el a hatost. Ez most nem egy olyan rejtvény akar lenni, amit a Füles magazinba kell beküldeni, és előre jelezném, hogy nem lesz a pontos idő megfejtése végén tárgynyeremény sem. Egyébként fél háromra járt a velünk ellentétben frissen, üdén, sebesen nyargaló idő. A csillagos égbolt „közvilágításának” köszönhetően, a gyér fényt kihasználva csónakáztunk a tavon. Szittyen szép lassan, a lehető leghalkabban evezett. No, nem azért, mert inkább a lóbőrt húzta volna az evezők helyett, hanem pontosan avégett, hogy minél tovább élvezhessük a fürdőző halak „zaját”, a baglyok huhogását, valamint a még (vagy már) ébren lévő, számunkra az ismeretlenség homályába rejtőző állatok beszélgetéseit. Kár, hogy ezt nem tudja senki feliratozni a teletexen. Olyan jó lenne, ha néha érthetnénk, miről is csacsognak ők.
A tó szemközti oldalán haladtunk, végig a nádfal mellett.


Tőlünk jobbra nyiladékok bukkantak elő, melyeket igyekeztünk jól az eszünkbe vésni

Nem is kellett sok utat megtennünk az első ígéretesnek vélt helyig, amit aztán bőségesen megszórtunk szemes élelemmel. A következő placc sem volt messze. Itt egy kicsit nagyobb, nyíltabb részt találtunk, szemben egy hosszú, jobbra két rövidebb nádfallal, közötte tavirózsákkal. Balra egy nagyobb tisztás terült el, úgy terveztük, a horgászat megkezdése előtt ennek háttal álunk majd meg.
Annyira elvarázsolt minket a víz, a sok nádas, a tavirózsák és a csönd (amit csak a szokásos – számomra oly kedves - vízparti neszek alkotta muzsika tört meg), hogy lassan a Nap is előbukkant a nádfalak mögül, jelezvén, hogy itt a reggel. Hamar a part felé noszogattuk a lélekvesztőt, mert a napijegyek forrásául (is) szolgáló kocsma már hatkor nyitott, csak aztán mehetett a peca, végre-valahára.

A kalandom első részének a végére érkeztünk, bár tény, hogy a mai horgászatunk csak most fog igazán elkezdődni, melyről a következő részben olvashattok, végre élvezhetőbb képekkel együtt. Érdemes lesz akkor is velem tartani.

2011. január 5., szerda

NE FELEDJÜK, MERT FONTOS HATÁRIDŐ


Új év, új tervek és remények. Sokan mondják ezt (és bíznak is benne), persze tudjuk, hogy rengeteg tényezőtől függenek régi – még be nem teljesült – és újdonsült álmaink, vágyaink. Biztos van, aki egy új vízre szeretne eljutni, esetleg új – általa még nem alkalmazott - technikát szeretne kipróbálni, talán versenyeken indulni,…
A vágyaink eléréséhez azonban nem szabad megfeledkeznünk egy fontos kötelezettségünkről, mert a 2010-ben használt fogási naplónkat január 10-ig le kell adnunk. Az új okmányokat...

... ráérünk akkor kiváltani, amikor horgászni megyünk – kivételt képeznek egyes magántavak -, mert ha napi-heti vagy esetleg éves területi jegyet szeretnénk, akkor szükség lesz rájuk.
Lássunk néhány példát, hogy az idei évben mennyibe is kerülnek majd a horgászjegyek, melyet a kiemelt színű szóra klikkelve nézhetsz meg: