SOPRONTÓL PÖTRÉTÉIG 1 nap, I rész

Ha minden az eredeti terv szerint alakult volna, akkor a vakációt Sopronban töltöttük volna, párommal sétálgatva a város kis utcáiban. Az élet azonban másként alakult, újra kellett terveznünk a nyaralásunkat. Sajnáltam a dolgot (még soha nem jártam Sopronban, szerettem volna megismerni ezt a várost), de rövid tanakodás után úgy határoztunk, hogy ismét a nagyszülőkhöz megyünk pihenni erre a pár napra. Amint véglegesítettük az új úti célt, rögtön vidámabb lettem, mert tudtam, hogy egyrészt lesz elég időm, másrészt ismét a kedvenc vizemre látogathatok ki, Pötrétére. Párom unokaöccse éppen Budapesten tartózkodott – lévén itt akadt egy kis munkája, egyébként zalaegerszegi lakos -, de amint jeleztem neki, hogy Pötrétére megyünk egy kicsit és természetesen peca is lesz, azonnal jelezte, hogy velünk tartana. Ezt követően rögtön tervezésbe kezdtünk. Mit, mivel, hol és mikor?

Ilyen és ehhez hasonló képek jártak a gondolataimban és persze a keszegfélék

Azt már induláskor tudtam,...

... hogy nem szólhat mindegyik nap horgászatról, hisz’ nem egyedül jöttem és más programoknak is helyet kellett adni. Szerdán, késő este érkeztünk meg a nagyiékhoz (nem bírtunk várni a csütörtök hajnali indulásig). A kipakolást követően, úgy este 10 óra táján egy amolyan laza vacsizás közben jött az ötlet Tibitől – továbbiakban Szittyen -, hogy Ő még nem álmos és szíve szerint kimenne a tóra. Először furcsán néztem rá, mert az éj kellős közepén mit tudnánk kint tenni? Normálisabb fényforrás hiányában, kis fejlámpával csak egerészhetnénk. Továbbá, napijegy nélkül a horgászat szóba se jöhetett, ezért mást kellett kitalálnunk. Fényképezni és kamerázni nem sok értelmét láttuk, semmi élvezhető, értékelhető anyag nem született volna a vaksötétben.

Nos, a bogarat mégis elültette a fülembe. Eszementnek tűnő ötletétől az én pupilláim is rendesen kitágultak, nem is bírtam volna nyugodtan aludni az ágyban. Páromat a frissen húzott ágyneműk illata rabul ejtette, s engedvén a csábításnak, a heverő felé igyekezett (nem csoda, alaposan kimerítette a hosszú út és a pakolás). Szívem szerint vele tartottam volna – és ez a normális -, de mivel nem vagyok teljesen beszámítható, inkább a felszereléseket kezdtem el összepakolni. Szittyen is nekilátott összeszedni a motyóit, majd menet közben szembesült azzal a szomorú ténnyel, miszerint nincs itt az engedélye. Nem maradt más hátra, az éj kellős közepén irány Zalaegerszeg, mert napijegyet az igazolvány nélkül nem lehet venni.

Másnap, csütörtökön csónakból kívántunk a halak nyomába eredni, ennek megfelelően igyekeztem minimalizálni a cuccaim – akik ismernek, most jót nevetnek, lévén esetemben a „minimalizált” mennyiség felér egy kéthetes túrára való összkomforttal.

Szándékaink szerint az éj leple alatt a vizet, a nádasokat és a csobogó halakat megfigyelve megetettünk volna legalább két jónak vélt helyet, majd tovább evezve körbenéztünk volna az I-es számú tavon. Vonzónak tűnt a terv, mert az elmúlt pár év alatt szinte csak a kettes tavon horgásztam, s gondoltam, így legalább ezzel a kevésbé bejárt tórésszel is jobban megismerkedek. Bár azon az egyetlen alkalommal, amikor itt próbáltam horogvégre keríteni a halakat, gyakorlatilag semmit nem fogtam, mégis az ígéret vize sejlett föl előttem.

Aki azt hiszi, hogy olajozottan ment végbe a „kiszállás”, az téved. Lassan hajnali egy óra lett, és még mindig otthon rámoltunk. Persze, már nem sokáig. Az első napra tervezett búzánkat Lali barátunk – későbbiekben Cuki – előzőleg megfőzte, hogy ne kelljen ezzel se bíbelődnünk. Mire minden a helyére került, a kukorica is elkészült a sufniban. Hogy hogyan?

Volt egy használaton kívüli gáztűzhelyünk - na, ezen a rezsón főtt meg a pontyok és amurok által nagyra értékelt szemes takarmány. Gyorsan leengedtük a felesleges levet – nem mindet -, majd öntöttünk rá pontyos, folyékony aromát, hogy hamarabb megtalálják a halak a finom falatokat. Végül kocsiba rakodtunk, és irány a vízpart.
A szomszédtól kölcsönkapott csónak az egyes tavon várt ránk a kikötőben, amit egy vékonyka kis bejárón tudtunk megközelíteni. A part szélén friss nádszálak lengedeztek, némelyikük a deszkák fölé hajolván az utunkat keresztezte. Tovább bandukolva, tőlünk jobbra és balra is csónakok pihentek a vízen, zömmel a számomra oly csodálatos tavirózsák ölelésében.

Ladikunkat megpillantván, nem szívesen léptem bele, mert tudtam, hogy a legkisebb mozgásra is megtöröm a csendet és a feszített víztükröt

Amíg a vízfelszínén lassan megnyugodva ringatóztak az elhaló hullámok cirógatta levele-virágok, addig mi gyorsan be is raktuk felszereléseinket. A cuccolás végeztével többek közt búza, kukorica, kevéske etetőanyag, fényképezőgép, videókamera és radar lapult a csónak alján. Érvényes zsugánk azonban még mindíg nem volt.

Erős túlzás lenne azt mondani, hogy már pirkadt. Cipóra dagadt, kialvatlan szemünk nehezen közvetítette agyunk felé a könyörtelen tényt, miszerint az óra kicsi mutatója a kettes és a hármas között volt félúton, míg a nagy éppen alig érte el a hatost. Ez most nem egy olyan rejtvény akar lenni, amit a Füles magazinba kell beküldeni, és előre jelezném, hogy nem lesz a pontos idő megfejtése végén tárgynyeremény sem. Egyébként fél háromra járt a velünk ellentétben frissen, üdén, sebesen nyargaló idő. A csillagos égbolt „közvilágításának” köszönhetően, a gyér fényt kihasználva csónakáztunk a tavon. Szittyen szép lassan, a lehető leghalkabban evezett. No, nem azért, mert inkább a lóbőrt húzta volna az evezők helyett, hanem pontosan avégett, hogy minél tovább élvezhessük a fürdőző halak „zaját”, a baglyok huhogását, valamint a még (vagy már) ébren lévő, számunkra az ismeretlenség homályába rejtőző állatok beszélgetéseit. Kár, hogy ezt nem tudja senki feliratozni a teletexen. Olyan jó lenne, ha néha érthetnénk, miről is csacsognak ők.

A tó szemközti oldalán haladtunk, végig a nádfal mellett.

Tőlünk jobbra nyiladékok bukkantak elő, melyeket igyekeztünk jól az eszünkbe vésni

Nem is kellett sok utat megtennünk az első ígéretesnek vélt helyig, amit aztán bőségesen megszórtunk szemes élelemmel. A következő placc sem volt messze. Itt egy kicsit nagyobb, nyíltabb részt találtunk, szemben egy hosszú, jobbra két rövidebb nádfallal, közötte tavirózsákkal. Balra egy nagyobb tisztás terült el, úgy terveztük, a horgászat megkezdése előtt ennek háttal álunk majd meg.

Annyira elvarázsolt minket a víz, a sok nádas, a tavirózsák és a csönd (amit csak a szokásos – számomra oly kedves - vízparti neszek alkotta muzsika tört meg), hogy lassan a Nap is előbukkant a nádfalak mögül, jelezvén, hogy itt a reggel. Hamar a part felé noszogattuk a lélekvesztőt, mert a napijegyek forrásául (is) szolgáló kocsma már hatkor nyitott, csak aztán mehetett a peca, végre-valahára.

A kalandom első részének a végére érkeztünk, bár tény, hogy a mai horgászatunk csak most fog igazán elkezdődni, melyről a következő részben olvashattok, végre élvezhetőbb képekkel együtt. Érdemes lesz akkor is velem tartani.