Vasárnap reggel borús, esős napra ébredtünk. Ennek nagyon nem örültünk, ezért a közeli patakban szándékoztunk spiccbotozni egy kicsit, hogy megnézzük, mennyire vannak bennük halak. Itt-ott átszakadhattak a kicsi gátak, és a madarak is besegíthettek a telepítésben. Ezt a pecát maximum 1-2 órára terveztük, mert ha „leszakad” az égbolt, akkor nagyon pórul is járhatunk. A folyócskát magunk mögött hagyva, egy vad, ismeretlen tóra bukkantunk.
Aki korán kel, Napfelkeltére lel
Ha már itt jártunk, akkor természetesen itt is tiszteletünket tettük, és csalijainkat itt is bevetettük a vízbe. Uszonyos barátainkat néhány gombóc etetőanyaggal igyekeztünk a közelünkbe csalogatni. Szerencsére nem kellett sokat várnunk az első, csontira kiéhezett halacskára. A vadvíz igen kegyes volt hozzánk, mert az idő rövidsége ellenére is, nagyon változatos horgászatban lehetett részünk. Horgainkon láthattunk bodrikat, szép vörös szárnyúakat, sügeret és naphalat is, melyeket fényképezés után, vissza is engedtünk, eme csodálatos vízbe.
Kukucs
Sok apróságot fogtunk,...
...és nagy élmény volt ilyen szép halakat látni,...
...fényképezni
Természetesen minden kifogott halat...
... vissza is engedtünk,...
...ebbe a csodálatosan szép és tiszta vízbe
Jó lenne, ha a kormoránok nem ritkítanák őket olyan gyorsan
Amilyen kicsik voltak, olyan virgoncak is
Jól látható, hogy a partoldal nem egy kibetonozott, hanem inkább nővényekkel benőtt dzsungel
Élményekkel telve, nem maradt más hátra, mint szedni a „sátorfánkat” és haza sétálni az ebédre, reménykedve egy délutáni nagy horgászatban.
Menet közben az aljnövényzetre pillantva,...
...különböző színű...
...sávos csigákkal találkoztunk
Sávos csiga, csoportkép
Hoppá! Na, azért ennyire lassú nem voltam!
Ebéd után az égboltra nézve levontuk a következtetést: talán sütni fog a Nap. Akkor irány a vízpart! Barátnőm öccse és országos cimborája már kint voltak, mert ők már este megvették a napijegyet. A bérelt csónakot sem akarták parlagon hagyni, ezért kora reggel már vízen voltak. A tervük az volt, hogy felrakják a motort a ladik végébe, majd az évek alatt bevált helyeket megnézik. Tudták, hogy nem lesz könnyű dolguk, mert nem a szokásos egy-egy hétre jöttek, csak néhány órájuk volt arra, hogy halat is fogjanak.
Mi sem tétlenkedtünk, zsebünkben a zsugával, heves szívdobogások közepette faltuk a métereket a verdával, hogy mi is ott legyünk e csodálatos víz partján, és horgászhassunk végre, amíg az időjárás engedi. Alig hittünk a szemünknek, már csak pár jó, ígéretes, szabad hely maradt.
Ez a két tó közötti út, ahol jobbra és balra is vannak kiváló helyek
Én ezen a szakaszon az egyes tó felé csak néhány helyet preferálok, mert nem rajongok a villanyvezetékek „alatt” ülve horgászni, még ha intenzíven is van telepítve. Jó lenne, ha ezeket az oszlopokat és a kábeleket egyszer megszűntetnék, mert azon kívül, hogy horogmarasztalók, csúnyák és eléggé tájidegenek, mi több, szinte évente meghal egy horgász, mert a botja közvetíti a nagyfeszültségű áramot a testébe. Hogy hasznosak-e a vezetékek? Passz. Ha esetleg lenne a kempingnek (na, ez durva fogalom) egy leágazása, az jó lenne. Igaz, hogy én még soha nem aludtam kint sátorban ott, de akik szoktak, azok biztos örülnének neki. Bár, ők sok dologtól boldogabbak lennének, mert az egyes tónál azt a területet, amit kempingnek hívnak - vélhetően azért, mert ott több sátor leszúrására van lehetőség - nagyon messze van, attól, amire egy átlagos ember gondol a szó hallatán. Most azt lehetne mondani, hogy pesti Kö..ög vagyok! Ja, igen! Akkor nézzük részletesebben! Á, dehogy, mert felesleges! Sajnos! De nézzük az én évek alatt szerzett tapasztalataimat a Pötrétei I-es tó kempingjéről: van egy földterület, melyet két oldalról fás, bokros és nádas rész ölel körbe. Az egyik oldalon, ha sátrad úgy rakod le, akkor láthatod a vizet, ahogy ugrálnak a halak, a gyenge szellő mozgatta nádast, a töklevelest szebbnél-szebb tavirózsákkal. Ez Ámerika!:) Majd marad még egy szabad oldalunk a közlekedésre. Ennyi!
Étá kemping
Se áram, se csapvíz (még szerencse, hogy a csónakkikötőnél azért az van), se WC, se kuka! Ez azért elgondolkodtató.
Azért a teljességhez még hozzá tartozik, hogy mind a két tó esetében a kikötőknél kihelyeztek egy-egy pottyantós WC-t, kukát.
Jó lenne, ha több horgászhely közül választhatnánk, kulturáltabb kemping várna a vendégekre.
Itt is lehetne egy kicsit ritkítani a dzsungelt,...
hogy kicsit kulturáltabb kinézete legyen és nem utolsó sorban...
...több horgászhely legyen a parton
Némi karbantartásra vár
Így talán több lehetőség nyílna a napijegyek megvásárlására és eladására, illetve nem utolsó sorban, de az is jó lenne, ha a weboldalukat nem csak egyszer frissítenék, évente. Nagyon sok horgász jár oda a környező településekről, de még Budapestről, Debrecenből, Romániából, és még sorolhatnám, a németeket és az osztrákokat nem kihagyva. Szóval: jó lenne friss híreket kapni az aktualitásokról. A további tapasztalataimról bővebben már nem írnék.
Na, térjünk vissza oda, hogy „Alig hittünk a szemünknek, már csak pár jó, ígéretes, szabad hely maradt.” Én a kettes tavat választottam, ahol ágakkal és törzsekkel van tele a víz. Szerencsémre a szomszédasszony mellett volt még egy nem túl akadós, szinte tisztásnak mondható szabad terület. Neki már akadtak remek kapásai, amik elég jó jeleknek bizonyultak. Egyik kedvenc matchbotomat vettem elő, mert én inkább az úszós készséget részesítem előnyben a Pötrétei tavakon. A közeli dobások miatt egy könnyű kis pávatollas úszózást terveztem.
Kapásra várva
A halak nagyon nem akartak kegyeikbe fogadni, a piros antennán semmi rezdülést nem figyelhettem meg. Se fel, se le, se oldalra. Sebaj, addig megfordulok egy kicsit, hogy átnézzek a többiekre az egyes tavon. Persze ezt könnyen megtehettem, mert a távolság körülbelül 3,5 méter volt. Hát, ott se sok fű termett. Mindenki imádkozott, reménykedve, hátha történik azon kívül valami, hogy megkapja a Nap. Cukiéknak eleinte karikák, kárászok és dévérek színesítették a napjukat, míg mi tovább sasoltuk mozdulni nem akaró úszóinkat.
Cuki és Méry
Boldizsár is türelmesen kivárt, addig a Papával diskurált
A kapástalanságot megunva, arrébb mentünk egy másik helyre, ahol délelőtt fogtak pár pontyot, és volt néhány szakítás is. Az elmúl pár évben még soha sem fogtam a bajszosokból, ezért nyugodtan vetettem be a horgomat, rajta csonti-kukorica kombóval. Ha a felszerelésemről kéne beszélnem, akkor azt mondanám, hogy az esélytelenek nyugalmával, csak etetni mentem. Nekem 18-as főzsinór volt feltekerve az orsómra, rajta egy 6 grammos úszó, és a 14-es előkére egy 14-es Gamakatsu horgot kötöttem. Ezzel szemben Szittyen a felszerelését a végletekig leegyszerűsítve „hangolta össze”. Fonott zsinórt csévélt az orsója dobjára, a madzagra (azon 5 grammos úszóval) pedig direktbe kötött egy nagy, 4-es vagy 6-os horgot. Ha jól emlékszem, akkor nem aprózta el a csalizást sem, mert két, esetleg 3 szem kukoricát húzott a horgára. Első ránézésre nagyon durvának tűnt a felszerelése, de ezen a fás, ágakban, víz alatti akadókban dús vízen, csak ilyen vagy ehhez hasonló felszereléssel lehet irányítani a halat. Bizony, nem sok tiszta, akadálymentes terület volt előttünk.
Csodálatosan szép, de nagyon nehéz, titokzatos terület volt előttem
Közben feltámadt a szél, ami kis idő elteltével szinte viharossá erősödött. Cukiéknál is elcsendesedtek a kapások, majd - ha még ez se lenne elég - elkezdett szemerkélni az eső.
Kicsit összepakoltunk, hogy ne ázzon el mindenünk. Mire visszanéztem ez előttünk kissé tarajos vízre, azt veszem észre, hogy hiába keresem az úszóm. Igen! Kapásom van! Gyors bevágást követően éreztem, hogy az akasztásra nem a legjobb pillanatot választottam, mert könnyed mozdulattal tudtam kitekerni a felszerelésem. Sebaj, végre jött hal a közelembe, ezt legalább jó jelnek fogtam fel.
Cuki és a Nidzsi közben kitalálták, hogy bemennek a csónakkal, és keresnek egy nádasoktól szélvédettebb zugot maguknak. A vizet pásztázva egy közeli helyet vettünk észre, azzal a területtel szemben, ahol tavalyelőtt a keresztfiammal együtt a partról horgásztunk.
Hát, az egy felejthetetlenül negatív élmény volt. Még sötétedés előtt érkezett meg egy spori, és miután megbeszéltük, hogy nem maradunk sokáig, elővett egy nagy diszperzites vödröt, majd bement etetni. Amit 5 perc múlva éreztünk, azt senkinek sem kívánom. Az áradó szaggal vallatni lehetett volna bárkit, de tényleg: BÁRKIT, akár a legkeményebb akciófilmben is. Már vártam, hogy partot érjen, mert a siker titkát én is tudni akartam. A választ kedves mosoly kíséretében kaptam: „ezt a kukoricát még tavaly ilyenkor áztattam be, egy nagy hordóban, és ma nyitottam ki először!” Aha, hogy milyen mázlisták vagyunk.
Gyorsan megnyugtatott, hogy ezt nagyon szeretik a kettes tavon a pontyok és az amurok.
Nos, visszatérve a történetemre, a két fiú csónakba pattant, hogy tegyenek egy próbát azon a helyen is, reménykedve a jó placcon, dacolva a már-már orkánná terebélyesedő szélben.
Mi sem örültünk ennek az időjárásnak, mert szűk állásunkból ilyen erős szélfúvásban elég nehezen tudtunk bedobni.
Az ideálisnak éppen nem mondható időjárást azonban a halak igyekeztek egy kicsit feledtetni velünk, mert a karcsú piros antennám vége már pont a víz alá szándékozott igyekezni. Hiába kezdett erősebben verni a szívem, tudtam, hogy várnom kell még egy kicsit. Szerencsére ezúttal jól döntöttem, mert a bevágás pillanatában érezni lehetett, hogy jól akadhatott a horog. E gondolatomat az is alátámasztotta, hogy amint balra indult el a hal, az irányítás átvétele is szintén elég jól sikerült. A kapás észlelésétől számítva pár perc múlva már a merítőhálóba terelhettem életem első pötrétei pontyát!!!
Fantasztikus érzés volt! Sikerült!
Örömöm természetesen nem lehetett teljes, mert hiába a helyi rendelet, miszerint a kettes tavon csak hétfőtől, május 3-ától lép életbe a tilalmi időszak, a bajszosok már elkezdtek szerelmeskedni. A szájszélbe akadt horgot gyorsan kiszabadítottam, készítettünk pár képet, majd gyorsan vissza is engedtem drága pikkelyes barátomat a vízbe.
Ezután - bízva az amurokban, dévérekben, compókban és az éppen még talán nem nászukat töltő pontyokban - bedobtam még egy kis marék kukoricát magunk elé.
Néhány perc elteltével, csalizást követően már repült is a horgom a vízbe. Hamarosan ismét kapást jelzett az antenna. Ennek a fele se tréfa! Ismét türelemre intettem magam, hogy ne kapkodjam el a dolgokat. A beakasztást követően éreztem, hogy érdemes volt kivárni, mert úgy tűnt, az ereje teljében levő halacska nem viccel velem. Kitért jobbra, de mire Szittyen kivette volna a felszerelését, addig őnagysága gondolt egyet, és célba vette a másik irányt. Oké, oké! Ne rohanj már annyira – gondoltam magamban-, adj nekem is egy kis esélyt, hagy vezesselek én is egy kicsit a táncban. Ebben a pillanatban halam erejét fitogtatva elindult az akadókkal teli rész felé. Néhány pillanatig még „partiképes” voltam… majd nagy megkönnyebbülést éreztem, mármint nem lelkileg, hanem ami a hallal való fizikai kapcsolatot illeti. Amit akkor mondtam, azt most nem írnám le, mert nem túl szalonképes. A szerelékem megvizsgálva azt tapasztaltam, hogy a Gamakatsu 1310N típusú horgom eltört. Rendben. Akkor kötök egy másik előkét, arra vastaghúsú horgot. Maradtam a márkánál, de egy 2260B, 12-es horognak adtam új bizalmat. Tudom, most sokan nem értik, hogy miért ilyen horgot használtam, de ha kapásainkat megszámoljuk, akkor egyértelművé válik, hogy jól határoztam, amikor a finomabb – és egyben gyengébb – szerelékre szavaztam.
Nidzsiék közben partra szálltak, mert a viharos szél mellé társuló szakadó eső már az ő kedvüket is elvette. Ezt nem is csodáltam, mert nyílt vízen, csónakban hatványozottabban érezhetőek az időjárás eme viszontagságai. Mindenki abban bizakodott, hogy kegyeibe fogad minket az idő, és legalább az eső eláll.
Nálunk közben pörögtek tovább az események, így könnyebben vészeltük át ezt a zord klímát. Szittyennek volt egy jónak mondható kapása, de a jó időzítéssel – a bevágást illetően - neki sem volt sok szerencséje. Lelkesedése ennek ellenére sem hagyott alább, ezért undorító időjárás ide vagy oda, megbeszéltük, hogy sötétedésig maradunk.
Hiába reméltük, hogy legalább a szakadó eső alább hagy, a felettünk gyülekező felhők semmi jóval nem kecsegtettek. Cukiék csónakba szálltak, mert a kölcsönzött „verdát” vissza kellett vinniük a kikötőbe, és mivel már sötétedett, nem tudtak tovább várni. Nagyon nem irigyeltem őket, mert nem túl hálás dolog lehetett ilyen körülmények között ladikban ülni, és a szél által korbácsolt hullámokra fittyet hányva, átázott ruhában ismételten átszelni a vizet. Még az a szerencse, hogy magukkal hozták a motort, ami most aztán nagy segítségükre volt.
Én még fogtam egy szép, tenyeresnél nagyobb törpeharcsát, majd azt követően még egy karikát is partra terelhettem.
A mai nap utolsó halacskája
A mai nap, sok esőzésben, erős – nem ritkán viharos - szélben telt, de szerencsénkre halban gazdag délutánt tudhattunk magunk mögött! Természetesen azt sem feledtem, hogy megtört a négy éve tartó sikertelenségem, mert idén végre megfogtam első pötrétei pontyomat is!
Szinte teljes vakságban, átázva, az erős széltől átfújva igyekeztünk gyorsan összepakolni, és haza indulni. A Nagyszülőknél természetesen nem maradt más hátra, mint átbeszélni az egész napot, és a tapasztalatainkat összegezve, egy finom vacsorát elfogyasztani. Az mindenképpen érdekes volt, hogy a Papa sem a születésnapján, sem másnap – azaz ma – nem horgászott, bár jó volt látni rajta, hogy nagyon jól érezte magát velünk kint a vízparton!
Hétfőn, a reggelit követően már sajnos a pakolásé volt a főszerep, a felszerelések áttörlése, mert a tegnapi heves esőzés közben csak bedobáltuk a cuccainkat és azokat ildomos berakni a helyükre. Közben hallom a hírt, hogy páran készülődnek gombászni az erdőbe. Ezt a programot eredetileg tegnapra terveztük, de nem valósult meg, viszont lassan indulnak. Nem haladtam jól a pakolással, de a gombaszedés kihagyhatatlannak ígérkezett. Én nem szeretem a kalaposokat, de még ilyenben sem volt részem, hát akkor most nem hagyom ki. Mire elővettem a fényképező gépemet, már a kapuban álltak a traktorral, így megnyugodtam, hogy hamar megjárjuk majd. Papa és Méry a plató szélére ültek, míg én a végében állva kapaszkodtam a Szittyen vállában. Cuki ezúttal nem gyalog jött, hanem tesztelte az új biciklit. Csodálatos tájon át haladtunk, tőlünk balra szántóföld terült el, távolabb már a zalai dombságokban gyönyörködhettünk, jobbra pedig a kettes tó mellett csordogáló kis patak folydogált.
Szép táj, madárcsicsergés, zalai dombság
Menet közben pár magaslest is szemügyre vehettünk
Ez már egy új, szabályos,…
…majd egy szabálytalanul tákolt magasles. Tilos tetőt barkácsolni rájuk
Hamar az ígéretes helyre érkeztünk, ahol gyorsan leparkoltunk, és indulhattunk is az erdő sűrűjébe.
Jó volt magunkba szívni az erdő illatát, miközben a madarak énekeltek
Az aljnövényzetet átfésülve arra a következtetésre jutottunk, hogy még korán jöttünk gombát szedni. Sebaj. A szántóföld közepén volt egy füvesebb rész, ahol régebben rókák éltek. Gyors sétát követően élőben is láthattuk, majd fényképeztük a lyukakat.
Halló! Vuk! Itthon vagy?
Sokáig nem maradhattunk, az idő rövidsége miatt már indulnunk kellett volna vissza, mert lassan ebédidő, és még előttünk volt egy hosszú út, Budapestig. Ekkor nem várt fordulat történt. A traktor úgy érezte, hogy nem törődtünk vele eleget, ezért sztrájkolt. Mit is jelentett ez? Azt, hogy nem tudtuk beindítani. Nagy szerencse, hogy Cuki bringával jött, így betekerhetett néhány szerszámért. Ezt a kényszerű szünetet senki nem akarta kihasználatlanul eltölteni, ezért én elmentem fotózni, míg Papa és Méry ismét gombavadászatra adták a fejüket.
Papa és Méry ismét gombászni indult
Cuki visszafelé nem csak szerszámokat hozott magával, hanem egy kis csontit is. Jó ötlet volt, mert ebben a kicsi patakban is voltak halak
Nem! Ez, nem víztároló hordó
Persze, közelebbről könnyebb kitalálni, mi is lehet ez
Önetető. A hordó kukoricával van teletöltve, és a madarak szabályozzák a vadaknak a kihulló termény mennyiségét
Tökéletes rejtek útvonal az állatoknak a vadászok elől, meneküléskor
Bogáncslepke
Szemeslepke
Sávos, majd...
...étcsiga
9 pettyes, szokszínű...
...ázsiai katicabogár
Fekete nadálytő távolabbról,…
…majd közelebbről
Nekem most ez van a gépemen háttérképnek, nagyon jó
A szerszámok hamar megérkeztek, és a szerelés sem tartott sokáig - ha rajtam múlt volna, akkor a traktor még mindig az erdő szélén állna –, csakhamar már indulhattunk is vissza a házhoz. Persze a gombaszedőkért még el kellett gurulni, mert annyira belemerültek a gyűjtögetésbe, hogy az valami csuda. Nem véletlenül, az erdőnek ezen a részén már sikerrel jártak.
Összegezve ezt a pár napot, nagyon jól éreztem magam, mert jól sikerült a Nagypapa születésnapi bulija is, és a sok, inkább rövid ideig tartó eseményekkel fűszerezett élményekkel telten indultam haza, Pestre.
Sajnos a videofelvételek minősége nem lett túl jó, ezért legközelebb majd a filmezésre is több időt fordítok, tanulva a mostani hibáimból.
Ha minden jól alakul, akkor már nem is kell olyan sokat aludnom a következő pötrétei kalandjaimig.
