2014. december 3., szerda

EGY NAP, MIKOR KOLBÁSZBÓL VOLT A KERÍTÉS

Sötét volt még, csak a part másik oldalán világított pár lámpa az úttest mentén a gépkocsivezetők örömére, innen nézve csupán halovány fénycsóvák.
Mögöttünk egy kis erdős rész terült el, de az ide vezető úton néhol látni lehetett pár házat, viskót. Nem voltak jó állapotban, ami cseppet sem izgatott, mert nem ingatlanvásárlás végett érkeztünk ide az élő víz partjára, hanem egy jó márnás (és remélhetőleg keszeges) úsztatásban bizakodva.
A pirkadatig hátralevő hatvan-hetven percet reggelizéssel, beszélgetéssel és a víztükör figyelésével töltöttük el. Szerencsénkre aktívak voltak a halak, jelezték, hogy itt vannak, de nem csak ők mutatkoztak.

A fák hulló levelei között egy mókust vettem észre, ahogy egyik ágról ugrott át a másikra, fittyet hányva arra, melyik lombkoronán van épp fent vagy lent. Hát igen, én is másztam fára kölökkoromban, de soha nem voltam ennyire fürge, gyors és könnyű.

Néhol kissé hiányosan, de őszi pompában a part
Marci sztorizni kezdett, hogy tegnap este, a mai napra kevert márnás etetőanyag összekeverése közben szagra mentek a lakók a pincébe, köszönhetően az erős sajtaromának. Hát, érdekes lehetett ezt az intenzív bűzt a másodikon érezni, de nézzük az előnyét, jó a szomszéd szimata és az aroma se idejemúlt, még friss. Azért azt hamar hozzáteszem, örülök, hogy nem vagyok ifjú barátom szomszédja, bármikor nyugodtan kinyithatom az ablakot és az ajtót is, ha friss levegőre vagy szellőztetésre vágyom.
Nyílt a vödör teteje a parton, mit mondjak, nem viccelt az a tömény szag, ami facsarta az orromat. Ezzel a mozdulattal a környék összes hölgy tagját...

...száműztük (volna) magunk körül, igaz ez most senkit nem zavart, horgászni jöttünk, nem udvarolni, és lássuk be, sajnos elég alacsony a női horgászlétszám hazánkban, felettébb ritkán lehet őket a parton látni.
Az előre elkészített folyóvízi etetőanyagba belekerült még pár marék frissen, a lábunk alól szedett apróbb kavics. Szükség volt a nehezítésre, hogy ne vigye magával a gyors sodrás a gombócokat és vele együtt a halakat.

Még most is érzem, ha...
Barátom rutinosan keverte az összetevőket. Nem csoda, nem ma kezdte az úsztatást és a módszerhez elengedhetetlen trükkök elsajátítását sem. Én se tétlenkedtem, beleugrottam melles csizmámba és indultam befelé, cipelve a bóját, súlyt. Az erős sodrásban csak megfelelően nehezítve lehet felkínálni a bóját, a horgászat alatt így tudjuk szerelékeinket pontosan az etetésen, szabadon vagy meg-megállítva tovaengedni, illetve – ha szükséges további etetés – az újabb gombócok precíz bejuttatására is könnyen adódik lehetőség.

Erős hang és nagy csobbanás jelezte, a súly el lett vetve, akarom mondani be lett dobva.
Összeraktam a gyors és kellően gerinces matchbotot, hogy mihamarabb csalizni tudjak. Marci közben megmérte a víz mélységét, amit lekopiztam.
Az alapozó etetésnek szánt pár gombóc elkészítését meghagytam cimborámnak, elkélt rajta még egy kis izom, ő még hajtja a lányokat, az én "kigyúrt" testemet ismeri a párom.
Botok felszerelve, az étvágygerjesztő gombócok a vízben, jöhetett a "rákendroll".
Begázoltunk a vízbe és elkezdtük eregetni szerelékeinket, na, nem úgy, mint a sárkányt az égbolton. 
 
Az első pár dobáskor felkínált csontijainkra érdeklődés hiányában elmaradtak a kapások és az izgalom is. Barátom felvetette azt az opciót, elképzelhető-e az, hogy a cuccost nem dobtam be kellően. Na, nézd már, beszól, hogy puhány vagyok? Pfff :)
Mielőtt nyilvánosan "elsírtam" volna magam, kimásztam a partra, hogy segédkezzek a bázis áthelyezésben.
Alighogy leraktam pálcámat, Marci már fárasztotta első uszonyosát.
Érzékeny botja álomszerűen hajlott, míg új orsója dobjáról húzta valami a madzagot. Fényképező apparátusomért nyúltam, készítettem pár képet a fárasztásról.

Ennek a fele se tréfa, tényleg fáraszt :)
Gratulálok! Jól indul a nap :)
Sokáig nem tartott a tusa, még akkor sem, ha tételesen egy hosszúkás testű folyóvízi torpedóról beszéltünk. A fárasztást követően hamar tarkón ragadta első halát, ezért könnyen készíthettem néhány képet.


Igen, örömében mosolyra húzódott a szája (persze nem a márnának), valljuk be őszintén, jól indult a peca, ezért maradhatott a bója a helyén.

Hogy folytatódott a peca? Repült pár nehezített gombóc támpontunk közelébe, majd mind a ketten begázoltunk a vízbe, nehogy lemaradjunk valamiről. Biztos jó lesz ez így?

Újabb hosszú, kapás nélküli percek következtek, majd ha ez nem lett volna elég, a fák koronái mozgásba lendültek és az eső is elkezdett szemerkélni. Az első húsz percben egész jól tűrtük az időjárás viszontagságait, de végül hamar közös nevezőre jutottunk, maradunk, nem adjuk meg magunkat a természeti kihívásokkal szemben. Kimentünk a partra az esőkabátokért, közben újabb csalogató bombákat hajítva a vízbe.

Barátom résen volt, eltűnt úszója jelzésére hamar bevágott. 
Márna lesz! - jött a hang.
Értem – válaszoltam, és már tekertem is ki szerelékem, hogy több hely legyen fárasztani. Kihasználva az időt, kiléptem fényképezőgépemért a partra.
A masina objektíve ki és be járt ujjam jelzésére, közben néha exponálgattam, hiszen a bot ismét hajlott, az orsó jól dolgozott, volt mit lencsevégre kapni ebben a férfias küzdelemben.

Marci halat fáraszt, Figura fényképez :)
Nagyon jól dolgozik az új Centrepin orsó
A vastag szájú bajszos partra se ért, Marci rutinosan, segítség nélkül ragadta ismét tarkón. Jöhetett a közös kép és a mélybe törve folytathatta útját pikkelyes vendégünk.

Megérte maradnunk, még akkor is, ha most feleslegesen dobtam be Marcinak a merítő fejet
Jogos lehetett a kérdés, hogy akkor én mit csináltam? Minek vittem botot? Azért, hogy úsztatni tanuljak éles körülmények között, bár eddig nem tűnhetett úgy a kedves olvasóknak.
Az eső elállt, a gombócok repkedtek a vízbe, és Marci megállíthatatlanul fogta a bajszosokat, miközben azon morfondíroztam, mi lehet a különbség köztünk. Persze, a nagy rutin hiánya biztosan, illetve még egy dolog, az ólmozásunk. Míg neki lánc alakzatban, addig nekem egyben voltak felcsíptetve az ólmok, egy-egy pici söréttel alatta és felette megütköztetve. Így aztán mind a ketten más stílusban vallattuk a vizet.

Talán az ötödik márnáját fáraszthatta, mikor kigázoltam a partra, és újra szereltem úszóm terhelését. Én is megpróbáltam az osztott lánc-ólmozást, éreztem, hogy ez lesz ma a titok nyitja.


Immár átvariált szerelékkel sétáltam vissza a hullámok közé.

Az első pár úsztatást eredménytelenül abszolváltam, majd arra lettem figyelmes a következő pillanatban, hogy miután az úszóm túljutott a bóján és az etetési sávon haladt tovább, piros antennám a vízszint alá bukott. Uh! Annyira meglepődtem, hogy elsőre el is buktam a csatát, annyira lassú volt a reakcióm. Elbaltáztam, no. Sebaj, dobtam egy újat. Kis idő múlva, amint ismét eltűnt a jelző, rögvest bevágtam és éreztem ahogy ha nem is bajszos, de vésett ajkú halam fejét csóválva igyekezett megszabadulni alkalmi pirszingjétől.

Első fogásom percek alatt jutott ujjaim közé, bár csak rövid ideig, míg elkészült róla a fotó. Ez az! Lehet, hogy ma ez volt a különbség közöttünk: az ólmozás.

Újra tűztem tizennégyes horgomra a friss csontiból és visszadobtam szerelékem a vízbe.
A lánc alakban felpakolt nehezéknek köszönhetően határozottabban lassabban állt be az úszó, de semmi vész, ezt is meg lehet szokni. Picit türelmesebbnek kellett lennem.

Az úsztatással ismét elhagytam a vízben oda cövekelt jelzést, ezért elkezdtem jobban fókuszálni a piros antennára, nehogy lemaradjak a kapásról.
Az első pár méteren semmi sem történt, majd azt vettem észre, hogy nem látom a víz felszínén távolodó "kapásjelzőm"! Hoppá! Határozottan megemeltem botomat, de úgy tűnt, mintha elakadtam volna. De nem, éreztem ahogy halam a mélybe tört, miközben előnyre tett szert. Partner vagyok, hagytam, hogy déli irányba induljon el, így legalább Marcit se zavartam. Lassan sétáltam halam után a térdig erő vízben egy ideig, mert ugye azt ő se gondolta, hogy az országhatárig fogom engedni. Oldalra fordítottam a botot, megpróbáltam folyamatosan magam felé terelni az ereje teljében lévő jószágot. Naná, hogy nem engedte, damilt követelt magának. Természetesen engem se kellett félteni. Lassú, de folyamatos pumpálásba kezdtem, hogy mielőbb felőröljem horgomra akadt márnám erejét. Érezhetően fáradt már, nem adta könnyen magát. Nagy élmény volt küzdeni vele, ha lassan is, de eljutottam oda, hogy végrehajthassam a „szokásos” tarkófogást. Végre! Igazán örültem a hosszú testű halam érkezésének, akit a szájszélbe akadt horog kiakasztása és a hagyományos fotózás után már vissza is engedtem ahogy megérdemelte.

Sikerült, végre én is fogtam bajszost

Végre sikerrel jártam, hiszen nálam a paduc és márna már annak mondható.

Marci újabb finom falatokat juttatott a vízbe, hogy az etetésen tudjuk tartani a halakat.

Társam már a sokadik bajszost foghatta, mikor mellette állva azt tűnt fel, valami elkepesztően szépen hajlott botja és orsója dobjáról szinte füstölt a damil.
Ennek a fele se tréfa! - gondoltam.

Szép lassan kisétáltam a partra a fényképezőgépért. Kellettek a jó és akció közben elkapott pillanatképek, melyeket jó lesz megnézni a fagyos, téli, gyakran haltalan estéken.

A fárasztás hosszú perceken át tartott, de türelmesen vártam, még akkor is, ha furdalta a kíváncsiság az oldalam.

 
Rajzolni se lehetne szebb ívet a botnak
Marci márnájának első felszínre érkezésekor hamar kiderült, hogy nem apróhal, szükség lesz a merítőfejre. Ám legyen. Már nyújtom is neki, hogy mihamarabb megszákolhassa elfáradt "pajtiját".

Uh, hatalmas pikkelyes, nem csoda, hogy annyira hajlott a bot
Ki szeretne a következő szerencsés lenni, akinek horgára akad?
Első ránézésre kiderült, szép, termetesre nőtt halat fogott a fővárosi szakaszon. Készítettem is a képeket innen-onnan, emléknek se lesz utolsó szempont a fogott hal(ak) megörökítése.


Míg társam boldogságban úszkált, én ismét a hullámok közé csaptam, de persze úszás helyett úsztatásba kezdtem.

Szó mi szó, az iménti harctól üressé vált a pálya, ezért ismét jöhettek a gombócok, melyek vízbe csobbanása után nem sokkal egy kis kölyök balin jelentkezett, őt pedig egy paduc követte.


Persze olyan is volt mikor mind a ketten fogtunk márnákat
A következő időszakban picit felgyorsultak az események. Marci megcsörgette Istvánt, akivel tegnap is itt horgászott, jöjjön ki, ha úsztatni szeretne, ma jó a pálya. Míg megérkezett, addig fogtam két folyóvízi torpedót, illetve ettem pár falatot, hiszen reggel óta annyira elterelte a figyelmem a sok akció, hogy teljesen elfelejtettem táplálkozni ebben a nagy hajtásban.
 
Szerencsére nem csak én voltam éhes
Isti és Marci úsztattak a bója körül és rendre kézi hálóba terelték hibátlan kinézetű márnáikat. Persze Marci már alig használja e kelléket, csak abban az esetben, ha nem tudja „nyakon” ragadni az alkalmi pikkelyeset. Nemrég érkezett barátunk se tétlenkedett, komolyan vette a lehetőséget, sorra fogta a márnákat.
 
Isti még csak most jött, de
...nem bízta a véletlenre. Itt még játszik a bajszos vele, de hamar...
...tarkón ragadta és készülhetett a közös kép.
Marci már túl volt a tizenötödik bajszosán, én a sokadik róluk készült képen, ideje lett hát helyet cserélnünk. Friss csonti csokromat vízbe helyeztem és hagytam, hogy beálljon szerelékem a sodrásban. Kontroll alatt  tartottam, mert ma nagyon ettek a halak, figyelni kellett rájuk. Már jócskán túl járt a bóján az úszóm mikor eltűnt. Fárasztáskor mást éreztem, mint eddig, a hal nem rázta fejét jobbra-balra, de a mélybe se akart törni folyvást bólogatva. Hm. Valahol a messze távolságban járt már mikor kifáradt halam felfeküdt a víztetőre. Oh, egy szépséges jaszkó! Mit is mondhatnék örömben mikor kedvenc halfajtámból fogtam egyet? Boldogság a köbön? Igen!
Jöhetett a szokásos fotózkodás, majd belőle sem lett filé, visszaengedtem a Duna hűs vizébe.

Egy percig se bánkódtam, hogy jászt fogtam, sőt! 
Puszi után már...
...őt is visszaengedtem, csakúgy mint a márnákat!
Energiabombaként hatott ez rám, ezért ismét a sodrásba igyekeztem, hátha nem úsztak tovább etetésünktől a halak. Istvánnal folyamatosan hagytuk, hogy szerelékeink egymás után sodródjanak miközben jobbnál jobb akciókban bizakodtunk. 

Istivel tanulás közben
Megérte, hiszen Marci folyamatosan etetett nekünk, adva a tanácsokat, ha úgy látta szükségét, a márnák pedig nagyra értékelték kitartásunkat és persze a vízben sodródó finomságokat.
Felváltva, de néha egyszerre is fáraszthattuk, majd terelhettük partra-kézre-merítőhálóba őket.

Íme az eredménye
Nem lehet más, csak C&R!
Minden esetben visszaengedtük vízi barátainkat, hogy másoknak is örömet okozhassanak, illetve a következő ívások alkalmával ők is fontos szerephez juthassanak.


Az esőt és a szelet leszámítva szinte tökéletes volt a mai nap, de akadt egy pici hiányérzetem. Régóta szerettem volna nagy dévérkeszeget fogni, persze nem fenekező módszerrel, hanem vízben állva, úsztatva.

Míg Isti a bójához közelebb, én lejjebb próbálkoztam, hátha összejön hőn áhított álmom, mert tudom, a Duna tele van testes, akár rekord méretű bronz színű keszegekkel.


Lassan pakolni kéne, de annyira nehéz itt hagyni a szeretett folyóm főleg azok után, hogy ma igazán kegyeibe fogadott
Már nem is emlékszem pontosan rá, hányadik utolsó dobásomon voltam túl mikor a bójától jó messze, az etetési sáv végéhez közeledve a víz alá tűnt piros antennám.

Nem voltam rest hát, bevágtam! Ez az, meglett! De mi? Helyénvalónak tűnt a kérdés, bár az biztos, nem tapasztaltam ma ilyen viselkedést hal részéről. Nem rázta fejét, de a mélybe se akart vonulni, egyszerűen csak azt éreztem, nehéz magam felé édesgetnem. Olyan lomha, higgadt ellenállást tapasztaltam, mintha csak keresztbe állt volna testével a sodrásban, hogy jól megdolgoztasson. Miután elfordítottam botom és párhuzamosan állt a víz felszínével, amennyire csak tőlem telt, elkezdtem szépen, fokozatosan magam felé terelni a pikkelyest. Marci jól látta az esetet, meg is osztotta véleményét velem.

Ez dévérkeszeg lesz!
Igen?- kérdezem.
Aha, biztos!- szólt egy hang a partról.

Uh! De jó lenne, gondoltam, majd elkezdtem szép, mesébe illő történeteim szövésébe, de szerencsére nem jutottam messzire kalandomban, mivel barátom hozta a merítőfejet a szákoláshoz, nehogy valami galiba történjen a hőn áhított fogásom beteljesülése közben.
Kellően rugalmas, szépen hajló botom remekül kivette részét a fárasztásból. Kiváló damilom is jól vizsgázott a mai nap, nem lehetett rá panaszom. Madzagom teljesen feszes volt, már pengetni lehetett volna rajta, miközben halam felfeküdt a víztetőre, sorsába beletörődve. Igeeen! Ő az! Kedvenc halam, egy szép és egészséges dévérkeszeg! Örömömben picit ellágyultam, már nem is feszítettem talán annyira a zsinórt, csak arra koncentráltam, hogy a rövid, legyes horgászatra is alkalmas hálóba tereljem mai, utolsó utáni, utáni, utáni dobásra megfogott halam, ezt a szép bronz keszeget.

A nap végére felkerült az i-re a pont:)
Duna, mert én így szeretlek!
A nap korongja is kezd eltűnni a szemközti fák mögött, miközben szerencsére utoljára még ránk ragyogott, hogy a fotózáskor ne legyenek sötétek a képeim. Jöhetett a puszi kedvencem fejére, majd még egy végső pillantást vetettem rá, ahogy a búcsúzó nap sugarai beragyogták pikkelyeit és víz felszínét, miközben a hullámok közé helyeztem, és ujjaim kinyílva érzékeltették vele, irány vissza a mélybe. Rövid ideig volt csak a szárazon-rabságban, neki a vízben a helye!
   
Figyelembe véve a reggeli esőt és szelet, fantasztikus nap volt ma, sokat tanultam, gyakoroltam úgy, hogy közben a halak is tiszteletüket tették nálunk. Megérte változtatnom az ólmozást, mert csak utána tudtam halat fogni. A mai nap horogra kerítettem körülbelül hét márnát, két kis balint, egy koncért, egyetlen jászt, pár paducot, illetve a keszegfélék számomra oly megbecsült egyedéből egyet, a bronz színű dévért.  

Igazán remek napot töltöttünk el a Duna parton. Szuper társaságban, házigazdával, rengeteg kapás és fogás közepette, remélem lesz még ilyen horgászatban részem, köszönöm.

1 megjegyzés:

Mi a véleményed a cikkemről?