2015. szeptember 5., szombat

ELSŐ DUNAI HARCSÁM TÖRTÉNETE!

Egy adag epres és egy másik, sajtos etetőanyaggal az egyik kezemben, hátamon a táskával sétálok át a hídon, mikor hirtelen bevillant a kép, a bal mancsomban összefogott botokra pillantva, hogy ugye nem?! Most is? Ezt nem hiszem el, ismét otthon hagytam a feeder botom spicceit! Hogy lesz ebből horgászat?
A bejegyzésemből ez is kiderül és persze az is, hogy miképpen sikerült kiló feletti dévéreket fognom, és hogyan tereltem partra életem első hat szakállas ragadozóját.

Mit ér a bot, a legérzékenyebb tagja nélkül?
Tudván, hogy a mai estén Pali bácsival és még két, eddig csak interneten ismert horgász kollégával fogok megismerkedni, azon tanakodtam, remek bemutatkozás lesz, ha elmegyek egy képzeletbeli csatába fegyver nélkül. Nincs mit szépíteni, majd bandázok egy jót és időben hazamegyek.

A partra érve elmeséltem történetem a többieknek, de milyen szerencsém volt, Kálmán felajánlotta, van még nála egy plusz bot, ha gondolom, használhatom. Jól esett a lehetőség, de úgy voltam vele, megnézem mit hoztam magammal. A botzsákba pillantva kiderült, kedvenc feeder pálcám spiccei valóban otthon maradtak a nagy rohanásban. Ezután másik, gerincesebb botom igyekeztem megszabadítani vászon tokjától bizakodva abban, hogy nem kell egész este "sztendáppot" nyomnom. Nem volt hiába, szerencsémre ezt a cejgot úgy is el lehet pakolni, hogy rajta marad az első spicc, talán gondolva mondjuk az olyan horgászokra, mint…én!

Még sötétedés előtt igyekeztem gyorsan átfűzni az összes gyűrűn a damilt, amit a gubanc gátló csőben átfűzött erőgumihoz kötöttem, aztán a kis karabinerbe egy száznegyven grammos kosarat akasztottam be. Az apró horog szárára pillanatok alatt feltekertem a damilt és a csomó is elkészült. Végül a másik végén a hurkot rákötöttem a főzsinór még szabad végén logó erőgumira, elkészült a bevetésre váró felszerelésem.

Megtömtem a kosár felét az illatokban gazdag epres kajával és pár szem csontival, majd zárásként ismét egy kis etetőanyag került. Magam elé dobtam, nagyjából a sodrás és a visszaforgó víz határába. Ezt a mozdulat sorozatot öt-hat percenként ismételgettem, hogy legyen egy ütem és minél hamarabb ide tudjam csalni a halakat. Munkásságomat három géb értékelte, de mázlim lett, ahogy besötétedett, ezek a nyüvesek eltűntek. Szerencsére a folytatás sokkal izgalmasabb és élvezetesebb volt.

Az első kapás egy pici pöccintés volt, majd 1 perc szünet következett. Ismét egyetlen árva apró pöccintés, megint szünet. Ezek utána kicsi döcögés, majd a bot spicce kiegyenesedett. Türelmet tanúsítva vártam, de semmi nem változott. Ezután felemeltem a botot és elkezdtem folyamatosan lassan tekerni a damilt vissza a dobra, majd amikor éreztem a súlyt, bevágtam. Rövid fárasztást követően gyorsan partra tereltem a titokzatost, életem első harcsáját, a maga kölyök méretével, körülbelül 30-40 centis hosszban. Mi volt a titkos csali? Három szem csonti. Nem mondanám, hogy ma este direkt harcsázni akartam csontival, de néha vannak meglepő fogások. Készítettem egy-két képet róla és visszaengedtem a Dunába, hogy tovább erősödjön, növekedjen, és majd szaporodjon.

bajszos hal
Fiatal még, de remélem évek múlva is szerencsénk lesz egymáshoz!
Sajnos nem éles a kép, de a nagy sietségben most csak ezt tudtam készíteni.

Ezek után tovább folytattam az elképzelt taktikát és megérte, mert egy tenyérnyi szilvát és két kisebb karikát sikerült zsákmányolnom.
Mielőtt elindultunk volna haza, volt még pár izgalmas pillanat. A folyamatos etetés és az élő anyag meghozta a várt eredményt, hiszen egymást követve, három darabosabb dévérkeszeget sikerült partra terelnem. Az első volt a legnagyobb, másfeles, a többi kisebb, kiló feletti súlyban voltak. Felemelő érzés volt dévérkeszegeket fogni, hiszen úgy indultam neki, lehet nem is horgászok aznap este. Ehhez képest pompásan alakult az estém.

Nagyon örültem, hogy az este nem voltak szúnyogok, bár a környező szórakozóhelyek annál aktívabban üzemeltek. Az első nagy dévérem akkor fogtam, amikor a Yo Vengo De Cuba dal szólt a Kopaszi gáton. A zene hangulata és ritmusa igazán fülbemászó volt, már majdnem felálltam és táncolni kezdtem. Jól tettem, hogy maradtam, mert nagy örömöm leltem a két másik keszeg fogásakor is.


                         

Már csak az a kérdés maradt, mi lett volna, ha nem hagyom otthon a másik botom spiccét és két bottal, két különböző aromával kevert etetőanyaggal horgászhattam volna végig ezt a pár órát? Ez már soha nem derül ki, de remélem, legközelebb figyelmesebben pakolom össze a motyóm!


2 megjegyzés:

Mi a véleményed a cikkemről?