A buszról leszállva egy kis zsákutcába kanyarodva siettem gyermekkorom egyik legmeghatározóbb vizéhez, a Dunához, pontosabban annak egy, akkoriban még igencsak lepukkant, manapság retrónak is nevezhető öblébe, a Lágymányosiba.
 |
| A kép nem csak illusztráció, ezek tényleg mi vagyunk |
Miért mondom ezt? Mert akkoriban, mikor történetem játszódott, teher- és személyszállító hajók, olajos hordókon ringatózó fa és egyéb anyagokból épített „házak” ékesítették a látképet eme csendesebb zugban. Az utca végén a már jól ismert és nagyon hasznos lépcső fogadott, aminek segítségével hamar átkeltem azokon a hatalmas átmérőjű csöveken, melyekben már magam se emlékszem, hogy mik folytak. A lépcső tetejéről jól lehetett látni a vizet, aminek a partjára iparkodtam oly serényen. Dobtam egy jobbost, mert most nem a házaknál akartam horgászni, hanem egy kisebb, eldugottabb helyszínen.
 |
| Ilyen ősrégi uszályok pihentek az öbölben |
