 |
| Szíveket megdobogtató a Dráva látképe |
Már
csak pár hét és újra a festői környezet, illetve István vendégei leszünk
barátaimmal a titokzatos, gyors folyam partján, a Dráván. Lassan egy éve, hogy
ott jártunk, de azóta is sokszor eszembe jut, mert sok jó és pár borzasztó
élmény is mélyen megragadt bennem. Igen, volt rossz érzésem is, de ez is hozzá tartozik az igazi kalandtúrákhoz, nem csak a jó.
Pár
hete találkoztunk Sanyával és Marcival, hogy megbeszéljük, mire lesz szükségünk
az idei túrán. Ki mit hoz, hogy ne legyenek felesleges cuccaink,
elvégre ma már senki nem megy nyaralni pótos IFÁ-val, hogy mindent el tudjon
magával vinni. Miután hazajöttem, ismét átnéztem a képeket, amiket Marci
gépével kattintgattunk és arra gondoltam, írok egy bejegyzést, amiben ezeket a
képeket használom fel. Amolyan hangolódás képpen. A történet apropója, hogy a
felvételek többsége pont nem olyan, amit az ember szívesen mutogat magáról, de
most mégis kivételt teszek. Miért? Jó a kérdés! Nem az imázsközpont javasolta,
illetve az önéletrajzomba se raknám bele, de ez is én vagyok. Szerintem érdemes
lesz velem tartani.
Sejtelmes, titokzatos kép fogadott a tavon, amikor elsőre rápillantottam. Rég nem jártam már állóvízen, ezért örömmel konstatáltam, hogy a fővárosi Duna parton gyakori szürke betondzsungel helyett most végre természetesebb környezet tárult élem, függetlenül attól, hogy az évszaknak köszönhetően a nádasok még nem zöld színben pompáznak. Felszereléseinket egy stég mellett várakozó csónakkal vittük át a kiszemelt horgászhelyünkre, majd az első kör kipakolása után (míg a többiekre várunk), nekiálltam összeállítani a felszerelésem. Miközben
feeder botom darabjait toltam egybe, észrevettem, vendégünk érkezett,
egy szép, hófehér hattyú társaságában. Egészen közel jött a csónakhoz
és a stéghez, még a kamerámba is belenézett.
