ÁRVÍZI BARANGOLÁSAIM A DUNA PARTON

Valami újdonságra vágytam, még akkor is, ha tisztában voltam azzal, a Duna most is árad, és a kiszemelt új helyeim nem biztos, hogy megközelíthetőek lesznek ebben a nagy vízben, ráadásul a helyismeretben is erős hiányaim voltak. De nincs mit tenni, ha érzi a horgász, hogy menni kell, hát hajrá. Jelentem, izgalomban nem volt hiány. Megkaptam! Gazdagon! Áztam, másztam, bukdácsoltam és kamerával a kezemben még egy hátast is dobtam! Talán elég ennyi ízelítőnek a történetem elejére.

Ritka alkalmak egyike volt az, hogy három egymást követő napon ki tudtam menni a Duna partra, hogy kedvenc hobbimnak hódolhassak, még akkor is, ha ezek csak pár órás kiruccanások voltak. 

Víz, merre csak a szemem ellát

Első délután nem pakoltam meg a hátizsákom „annyira”. Aki ismer, az tudja, mindössze húsz kiló lehetett a teher. Hát igen, ez így is sok volt ahhoz, ha gyalog megyek és nem tudom, mire számíthatok. A főútról letérve hamar kiderült, hogy az elsőre kinézett helyemre...
...csak csónakkal vagy melles csizmával juthatnék be. Ezek híján nem volt mit tenni, tovább sétáltam.

Nagy a víz, másik helyet kell néznem

Na ne, itt is?

Hosszú percekig gyalogoltam, mire a fák között egy kis beállót találtam, és végre ismét a vízre pillanthattam. Táskámat a földre raktam, és gyors szerelésbe kezdtem, mert ez a kis dunai öblöcske igazán hangulatosnak és ígéretesnek tűnt. Jobbra és balra is fák sorakoztak, szemben pedig a vén folyó sodorta a partról összeszedett száraz ágakat, gallyakat. 

Lenyűgöző a panoráma

Végre bevethettem a horgom :)

Sajnos nem a legjobb képem, bocsi

Nem bonyolítottam túl szerelékem, hagyományos egyharmad, kétharmad kötéssel oldottam meg, amire egy 40 grammos tányérólom került fel a rövidebbik részre, míg a hosszúra egy tizenkettes horog, ennek öblére a gyorsan mozgolódó csontikból húztam rá párat.

A másik botom egy kis picker volt, aminek a főzsinórján csúszón hagytam a súlyt, és a végébe egy előkével kötöttem fel a horgot, tizennégyest. Erre csupán egy fehér és egy piros csontit húztam, hátha a „kevesebb a több” elmélet beigazolódik.

Dobtam jobbra egy bokor tövébe, de balra is a fákhoz. Előttem is landolt több alkalommal a szerelékem, de két géb kivételével más értelmesebb halat nem sikerült partra terelnem a következő pár órában. Nem maradt más hátra, elindultam hazafelé, és abban bíztam, hogy séta közben találok még valami jó kis helyet a sötétedés előtt.

Sajnos tönkretettek pár fát a szakemberek, akik a földbe fektették a kábeleket. De erre miért volt szükség?

Több száz méteren túl voltam már, mikor sok lehetetlennek tűnő horgászállás után végre ismét rám ragyogott Fortuna szerencséje. Kicsi, belógó ágakkal teli volt az új placc, de a naplementéig hátralévő negyven percre elégnek tűnt. Már csak a feedert vettem elő, majd gyors csalizást követően rögvest repült szerelékem a gyors folyású vízbe. 

Dunai ágason pihen a botom

Kedvenc orsóm és a partra vetett ágak

Egyetlen kapásom volt az izgága csontikra, nem más, mint a dunai horgászok legutálatosabb hala, a géb. Ennyi elég is volt, gyorsan összepakoltam, és hazafelé vettem az irányt. Menet közben megterveztem a holnapi horgászatot, miket pakoljak a táskába a melles csizmán kívül, mert egy sokkal nehezebb pályát néztem ki magamnak, mondhatnám, egy életveszélyes helyet. 

Ideje hazaindulnom, de holnap ismét....

Ha nem akarsz lemaradni a folytatásról, iratkozz fel, melyet a blogom bal oldalán tudsz megtenni. Köszönöm :)