2015. február 7., szombat

"KROKODILOM" POFÁJÁBAN A KISHALAM!

A buszról leszállva egy kis zsákutcába kanyarodva siettem gyermekkorom egyik legmeghatározóbb vizéhez, a Dunához, pontosabban annak egy, akkoriban még igencsak lepukkant, manapság retrónak is nevezhető öblébe, a Lágymányosiba.  


Figura blogja
A kép nem csak illusztráció, ezek tényleg mi vagyunk

Miért mondom ezt? Mert akkoriban, mikor történetem játszódott, teher- és személyszállító hajók, olajos hordókon ringatózó fa és egyéb anyagokból épített „házak” ékesítették a látképet eme csendesebb zugban. Az utca végén a már jól ismert és nagyon hasznos lépcső fogadott, aminek segítségével hamar átkeltem azokon a hatalmas átmérőjű csöveken, melyekben már magam se emlékszem, hogy mik folytak. A lépcső tetejéről jól lehetett látni a vizet, aminek a partjára iparkodtam oly serényen. Dobtam egy jobbost, mert most nem a házaknál akartam horgászni, hanem egy kisebb, eldugottabb helyszínen. 

 

Ilyen ősrégi uszályok pihentek az öbölben

Igen, jól érted kedves Olvasó! Én a Lágymányosi-öböl egyik oldalánál megbúvó kis öblébe siettem. Sajnos nem rohanhattam, mert utam kátyúkkal volt teli, és a kajakosok futóedzése miatt egymást kerülgettük, de szerencsére csak egy rövid szakaszon. Nagy volt itt a nyüzsgés, na. A kiszemelt öblöcske felett átívelő hídhoz érve lepillantottam, mert rá akartam nézni fentről a vízre, és közben horgászpartneremet is kerestem, ki nem volt más,... 

... mint unokaöcsém. Hiába volt nálam fiatalabb, ő rendelkezett a helyiektől kapott tuti információval, miszerint e nem mindennapi, átlagosnak végképp nem mondható, tartályokkal és pillérekkel teli kis zugban egy kis szerencsével akár csukákat is lehet fogni. 

Dénes az agárdi kikötőben is előszeretettel horgászott
Nem is késlekedtem tovább, igyekeztem mihamarabb összeállítani a szerelékem. A mai napra megváltam a már jól megszokott narancssárga üvegbotomtól (amin talán még akkoriban a HOKÉV matrica is rajta volt), hiszen a szomszéd házban lakó nénitől ajándékba kaptam két bambusz botot, rajtuk tengeri orsókkal. Kicsit vegyítettem eszközeimet, mert az új orsók annyira idegenek és hangosak voltak nekem, hogy inkább a már jól megszokott Rileh orsómnál maradtam. A damilom gyorsan befűztem az összes gyűrűbe, mely nem tartott sokáig. Majd ütközőt kötöttem, felhúztam az úszóm, és felraktam még pár gramm ólmot, hogy aztán felköthessem a drótelőkémet is. Annak végébe egy nagyobb horgot akasztottam, aztán jöhetett a tesztelés, hogy szükség van-e még súlyra. Pici nehezítést követően beállítottam a vélhetően jó eresztéket, felszúrtam horgomra a snegót, majd alsó dobással útjára engedtem csalihalam, hogy felkeltse figyelmüket ezeknek a sok foggal megáldott, csodálatos színben pompázó ragadozóknak.
Érdekes visszagondolni arra, hogy akkoriban még nem tudtam úgy bedobni, hogy a hátam mögé lendítem a botom, iilletve arra a botra, amivel anno horgásztam, mindent lehetne mondani, csak azt nem, hogy kecses, karcsú, ultra light. Jól emlékszem rá, hogy mennyire vastag volt még az első tagja is, de kit érdekelt, ajándékba kaptam és boldog voltam, hogy ilyenem is van és talán a mai feladatra tökéletes lesz.
Oh, ne merengjünk már el ennyire, hiszen megtáltosodott a snecim vagy mi a szösz, mert úszóm elindult az egyik, vastag beton lábakon álló tartály irányába. Nekem már ez a látvány is megért volna egy misét, de unokaöcsém mondta, hogy itt a csuka! Na neee! Vérnyomásom kezdett magasba kúszni, hiszen soha nem csukáztam még, így semmi tapasztalatom nem volt, mikor mit kell csinálni. A bóbita kezdett lebukni a víz alá mikor izzadni kezdett tenyerem, tudniillik közel volt az akadó és nem bírtam már tovább ezt a játékot. 

Várj még! – szólt a nálam rutinosabb horgász, hisz többet járt le a vízpartra, mint én és ő már fogott csukát. 
– Szívatsz, Öccse?  - kérdeztem.
Nem! Meg kell várni míg benyeli a kishalat, és amikor bevágsz, akkor jól be fog akadni a horog a szájába.
Emberek! Miért kell ennyit várni? Itt fogok infarktust kapni, ami gyerekszervezettel elég ciki lenne. Fejben már rég a magasba lendítettem volna botom és fárasztottam volna a csukát, türelem ide vagy oda.

- Jó! Figyelj! Várj még egy picit……most! Vágj be neki! - mondta tesóm.
- Uh! Megvaaaaaan! Juhé! 

Botom kemény mivoltából adódóan cseppet sem hajlott úgy, mint egy nádszál, de én akkor is éreztem, hogy most egész más feltekerni a damilt, mint általában. Rutintalanságomból akadóan kicsit erőltettem is a fárasztást, de ez talán most érthető. Úszóm össze-vissza cikázott a vízen tőlünk már nem is oly messze, mikor halam megmutatta magát. Szép színekben tündökölt csalihalamra rátámadó rablóhalam. Alig tudtam benne gyönyörködni, mert annyira hevesen igyekezett kiszabadulni horgom fogságából, hogy csak arra tudtam koncentrálni, nehogy kiszabaduljon. Közben jöttek a jó tanácsok, mire is kéne figyelnem, de ebben a vircsaftban, amit rendezett, szinte csak az „árral” sodródtam. Unokaöcsém lelkesen igyekezett jó tanácsokkal ellátni, de jobbnak látta, ha letérdel a beton placcra, és megragadja az első lehetőséget, hogy szákba terelje első csukámat. Szerencsére nem kellett erre a pillanatra sokat várni, mert ellenfelem elfáradt, és feladta a küzdelmet.
Horgom abba a nagyon erős, kemény állkapcsába akadt, és hát, hogy is fogalmazzak finoman, amikor megláttam a kinyíló szájában azt a rengeted sok fogat? Betojtam! Na, jó, nem szó szerint, de nem tudtam mihez kezdeni. Ismét mankót nyújtott Dénes (unokaöcsém), hogy van valami izé, ja, szájfeszítő, azzal szét tudjuk feszíteni a fogakkal gazdagon megáldott halunk száját, míg a horogtól megszabadítjuk. Apám! Mi lenne velem nélküle? Valószínűleg még most is ott állna a lakás valamelyik sarkában a bot, porral gazdagon beborítva. Szerencsére nem így van, ezért jó most visszaemlékezni erre a szép történetre, miközben a sorokat gépelem. 

Ez a csuka csak illusztráció, melyet Darabos Tomitól kaptam, köszönöm :)
Csukám szájából már kint is van a horog, és boldogan mustrálhatom azokat a szép színeket, amiben bőre, pikkelye pompázott. Most, hogy immár partra került, és „kampóm” is eltávolítottuk, megkönnyebbülve néztem azt az erős fejét, hatalmas bagólesőjét, uszonyait. Nem hagyhattuk szenvedni, ezért gyorsan megbeszéltük, hogy ezzel a szép hallal el kell büszkélkedni otthon és valami finom vacsorát muszáj belőle készíteni. Halunkat egy kölcsön kapott vödörbe helyeztük, amiben a lehetőségekhez és akkori izomzatunkhoz mérten engedtünk vizet, hogy kibírja a hazáig tartó utat. 

Az utolsó pillantás az öbölben pihenő monstrumokra
Hazaérve teleengedtük a kádat, mert annyira büszkék voltunk rá, micsoda pompás színekben tündöklő halat fogtunk a Lágymányosi-öbölben mi ketten, kamaszok. Miután a konyhát előkészítette Dénes anyukája, nem maradt más hátra, ismét megragadta unokaöcsém ezt a szép halat (mert én nem mertem belenyúlni a kádba, féltem hemzsegő fogaitól), és a konyhába vitte. 

Panírozás közben néztük, hogy a szája telis-tele van rémisztően nagy és éles fogakkal, illetve sok-sok apróval is. Mit is mondjak? Aki oda bemer nyúlni, miközben tudja, hogy ez a „szörnyeteg” a száját bármikor be is csukhatja, hát... az nem normális. Már azon gondolkodtam, hogy ki kéne prepará….mit? Izé! Pre-pa-rál-tat-ni (Na, végre! Vissza ne kérdezzen senki, mert örültem, hogy ki tudtam végre mondani) a fejét, hiszen irtó büszkék voltunk zsákmányunkra. Miközben a vacsorát majszoltuk, elvetettük e halkitömős gondolatunkat, mert az Y szálkákra kellett koncentrálnunk. 

Így utólag végiggondolva történetünket, érdekes, hogy gyakorlatilag akkor ettem utoljára halat, és körülbelül hét évvel ezelőtt. 2000-ben kezdtem újra a horgászatot, de azóta – a karácsonyi halat leszámítva – szinte mindig visszaengedem minden kifogott halam. Nekem ez a normális, ha már úgy sem kedvelem húsuk ízét annyira. 

Jaj, gondolatban elkalandoztam. A Lágymányosi-öböl gyermekkorom egyik legmeghatározóbb horgász helyszíne, még ha a helyszín nem is a szokványos, sok fával és növénnyel gazdagon benőtt táj jellegét éreztette velünk. Köszönöm, Dénes a sok jó és hasznos tanácsot, nélküled ez a történet nem jöhetett volna létre!


Napjainkban már ilyen rendezett körülmények várják az öbölbe látogatókat

*ui.: mekkora volt a csuka? Nem tudom, azonban talán ebben a történetben nem is ez volt számunkra a fontos. Persze tudtuk, hogy méreten felüli volt, mert megmértük, de ezen adatok már feledőbe merültek az évek alatt, és ahogy szokták volt mondani, aki nem hiszi, járjon utána!

Fotók: családi arhívumból, Horgászkalandok blog és Google

2 megjegyzés:

Mi a véleményed a cikkemről?